Boldogasszony ünnepek az egész évben felbukkannak, közös vonásuk, hogy mindegyik középpontjában Szűz Mária áll. A Sarlós Boldogasszony Mária látogatását eleveníti fel a várandós Erzsébetnél, Keresztelő Szent János anyjánál.

A négy evangélista közül Lukács írja le a ma Sarlós Boldogasszony ünnepeként ismert eseményt. Erzsébetnek, Mária idős rokonának és férjének, Zakariásnak nem volt gyermekük. Amikor a papként szolgáló Zakariás illatáldozatot mutatott be, megjelent előtte Gábor angyal és megjósolta, hogy fiúgyermekük fog születni.

Fél év múlva Gábor angyal Szűz Mária előtt is megjelent, hírül adta, hogy Isten fiával várandós, s hogy idős rokona is fiúgyermeknek fog életet adni. Mária elindult, hogy meglátogassa Erzsébetet, három hónapig maradt náluk, majd hazatért.
A Sarlós Boldogasszony ünnepén ezt a látogatást ünnepeljük. Az ünnep elnevezése a kereszténység előtti időre utal, a Boldogasszony kifejezés valószínűleg egy ősi istennő neve. Gellért püspök tanácsára kezdhették el használni Szűz Mária szinonimájaként a 11. században. Az egyházi ünnep viszonylag későn, csak a 14. században terjedt el, s mivel egybeesett az aratás kezdetével, a népnyelv sarlós jelzővel illette. Nemcsak a név, hanem az ünnep is pogány eredetű, eredetileg a betakarítás, a nyári munkálatokkal összefüggő jeles nap volt.

Hagyományok
Az ünnep hiedelem- és hagyománykincse nagyon gazdag. Virágszentelés, szegények istápolása, anyaság, de legfőképp az aratás a tárgya. Az ezen a napon szedett fűszernövények és persze a gabonafélék szentnek számítottak, varázserőt tulajdonítottak nekik. E napon csak jelképesen dolgoztak, a szerszámokat megáldatták a pappal, a búzából koszorúnak, szentelménynek, szobadísznek valót szedtek. Az aratást másnap szent rítushoz illő áhítattal kezdték. Tiszta fehér gyolcsruhában, levett kalappal a búza elé térdepeltek és imát mondtak. A munkát a föld szent, keleti sarkában kezdték (napkelet!), az első két kévét keresztbe rakták. Mindez az „életet” jelentő új kenyérnek szólt, és benne tudván tudatlan a sarló, kasza alatt elhulló gabonaistennek, akinek kultusza Jézus Krisztus testének, a szent ostyának tiszteletében napjainkig töretlenül tovább él. Régi gyakorlat és hagyomány szerint sarlóval az asszonynép aratott, és nyomukban járva a férfiak kötözték a kévét. Közvetlenül ebből ered, hogy a nép szimbolikus szemléletében a Szűzanya arat; Fiára hagyja, hogy gyűjtsön, és a búzát a konkolytól elválassza.