Február havának régi magyar neve Böjtelő hava. E név eredete azzal magyarázható, hogy február a böjt első hónapja, mivel a nagyböjt kezdete rendszerint erre az időszakra esik.

A télutó hónapja február egyben böjtelő hava is. Búcsúztatjuk a telet, várjuk a kikeletet.

Számos népszokás fűződik hozzá, melyek a pogánykori tavaszváró és termékenységet kérő szertartások maradványai.
Európa- szerte igen elterjedt szokás a telet jelképező szalmabábu elpusztítása, elégetése vagy vízbe fojtása. Nálunk egyes vidékeken a bábu neve kisze, kice, s virágvasárnapi szokásainkat gazdagítja.

Kisze
Az új élet kezdetét, a természet megújulását ünneplő s az új termés iránt érzett aggodalomból fakadó magyar népszokások szintén ókori gyökerekből táplálkoznak.
A palócok a nagyhetet megelőző virágvasárnapon végzik a kiszehajtást. A szláv eredetű kisze vagy cibere jellegzetes böjti étel volt: savanyú gyümölcs vagy korpaleves, erjesztett gabonalé. Ezt a böjt alatt már nagyon megunták, és már meg akartak tőle szabadulni.
A leányok az előző évben férjhez ment menyecske ruháiba öltöztettek egy – a kiszét jelképező – szalmabábut, és dalokat énekelve a folyópartig vagy a tóig vitték, majd ott levetették ruháit, és csupasz vázát beledobták a vízbe. (Azt jósolták, hogy amerre a babát viszi a víz, arrafelé viszik férjhez a lányokat is.) Volt, ahol a kiszét elégették: úgy gondolták, hogy vele együtt a telet, a hideget és a betegségeket is elpusztítják. A bőséget és a tavasz kezdetét az ekkor énekelt dalok is jelképezik: Haj kisze haj! / Gyöjj be sódar, gyöjj! / Haj ki kisze, kiszőke, / Győjj be sódar, gömbőce. / Ég a kisze, lánggal ég, / Bodor füstje felszáll, / Tavaszodik, kék az ég, / Meleg a napsugár. / Mire füstje eloszlik, / A hideg köd szétfoszlik. / Egész kitavaszodik.