A karácsonyi életfa, termőág, ősi, mágikus jelképe az évről-évre megújuló természetnek, mely fokozatosan bibliai elemekkel ötvöződött az európai keresztény hagyományban. A karácsonyfa elterjedése előtt általános volt ennek állítása a magyar nyelvterületen. A termőágakat rozmaring-, nyárfa-, bürök-, kökény ágakból készítették. Gerendára vagy a szobasarokba függesztették. Aranyozott dióval, piros almával, pattogatott kukoricával díszítették.

A karácsonyfa - állítás szokásának előzménye európai eredetű, középkori szokás. Mivel Ádám-Éva napján előadták a teremtés történetét, melyben szerepelt a paradicsomi életfa – a tudás fája -, az almán kívül rákerült a kígyót jelképező lánc is. Az almafát télen nem fenyőfával, örökzölddel helyettesítették. A karácsonyfa és a karácsonyi termőág állításának szokása sokáig egymás mellett élt, s díszei sokáig azonosak voltak.
A szentestei családi ünnep el sem képzelhető karácsonyfa nélkül, pedig a karácsonyfa-állítás alig százéves szokás. A tőlünk északra eső országokban mindig nagy becsben tartották a fenyőt. Örökzöld ágai az élet folytonosságát hirdették és azt a meggyőződést, hogy az élet úrrá tud lenni a halálon, s a természet téli tetszhalálát az újjászületés, a tavasz követi.
A németek, dánok, svédek és norvégok fenyőgallyakkal díszítették a karácsonyi asztalt. Az első fenyőfáról, amelyet cukorkákkal, süteményekkel, papírdíszekkel ékesítettek, a XV. Századi német földről érkezett a híradás. Onnan terjedt el fokozatosan hozzánk is a karácsonyfa - állítás és díszítés szokása. Kezdetben csak a főúri palotákban honosodott meg ez a divat, később meggyökeresedett a polgárság, majd a falusi lakosság körében is.