Vén fűz Beszterecen
Szigetvári Csaba felvétele

A Rétközben nem is oly régen még kiterjedt erdőségek voltak. A XVIII. század végén az itt lakók még nagy tölgyes, kőrises, sziles, gyertyános erdőkről számoltak be. Mára hírmondó sem maradt ezekből, csupán a hullámtér őriz néhány kis foltot belőlük. Bár a belvízzel érintett területek sok helyen alkalmasak volnának őshonos fafajú erdőtelepítésre napjainkban is, ilyesmivel ritkán találkozni.

Az ármentesített területen a fás növényzetet (a telepített tájidegen ültetvények: akácosok, hibrid nyarasok mellett) a réteken, legelőkön, lápokban, útszéleken, árokparton álló füzek és nyarak jelentik. Szerencsére ezekből még elég sok van, s nem egy tiszteletet érdemlő korú és méretű példányt is találunk közöttük. A legnagyobb faóriások suhanc korukban minden bizonnyal még látták a "régi Rétközrt", a vizek világát.

A Rétköz fűzfái, nyárfái nem csupán a szemnek szépek. Az idős fák odvai, lombkoronájuk ága-boga sok madárnak, kisemlősnek ad otthont. Árnyékuk a legelő jószágnak és gazdájuknak is enyhet ad. Éppen ezért fájó, hogy egyre többet vágnak ki közülük, s pótlásukról csak ritkán gondoskodnak.

A cserjés-bokros növényzet sok helyen felüti fejét. A nedves, lápos területeken legjellemzőbb a rekettyefűz ( a "rakottya"), amely gömbölyded, hamvaszöld bokorcsoportjaival a rétközi táj egyik jellemző eleme. Az ártéri méhészetben jelentős szerepe volt, mert barkáit szívesen látogatják a méhek, s vastag vesszőit kas fonására használták.