Bizonyára nagyon sokan úgy tudják, hogy a folyószabályozások előtt az Alföld ártéri régióban - így a Rétközben is - a zabolátlan áradások, a pusztító vizek, a levegőt is mérgező visszamaradó posványok szinte élhetetlenné tették a tájat. Vajon mi az oka annak mégis, hogy régészeti kutatások alapján a kőkorszak óta gyakorlatilag minden megjelenő nép, kultúra (így a honfoglaló magyarok is) legnagyobb erőszeretettel az ártereken telepedett meg? Valószínűleg nem ők tévedtek.

A közelmúlt kutatásai arra utalnak, hogy őseink tudatosan, okszerű finom beavatkozásokon alapuló tájhasználattal termékennyé és lakhatóvá tették a nem is olyan szeszélyes folyók árterét. E szerint a koncepció szerint az úgynevezett ártéri-, vagy fokgazdálkodás a Kárpát-medence nagy síksági folyói mentén általánosan elterjedt volt a középkorban. Ennek elve - nagyon leegyszerűsítve - az volt, hogy az ártér természetes ereit, medreit, laposait (illetve magát a folyót) ásott erekkel (ún. fokkal) kapcsolták össze, így kormányozva a vizek folyását áradás és apadás idején. A víz ezáltal szabályozottan, kiegyenlített módon jutott az ártér különböző térszínű részeibe, s a visszavezetés is a megfelelő időben és mértékben történt. A fokok működtetése, valamint az alkalmazkodó tájgazdálkodás révén biztosították, hogy a vizek egy-egy területen csak a szükséges időszakban és mennyiségben legyenek jelen. A települések, szántók szárazon maradtak, a kaszálók, legelők, gyümölcsösök, erdők rövidebb idejű megtermékenyítő elöntést kaptak, a nádasokban és a halak ívását szolgáló tavakban pedig huzamosabban megmaradhatott a víz. Különösen hatékony és fenntartható gazdálkodást jelentett ez a halászat terén. A további ártéri haszonvételek (csíkászat, méhészet, sulyomszedés, nádvágás, nadály- és teknősbékafogás, stb.) a hagyományos mezőgazdálkodás mellett kiegyensúlyozott megélhetést nyújthattak az itt lakóknak. Sokan hajlamosak egyfajta földi paradicsomnak tekinteni ezt az időszakot. Meglehet, ez túlzás, és sok a kérdőjel a fokgazdálkodás valós jelentőségével kapcsolatban, mégis biztosak lehetünk abban, hogy őseink nem véletlenül szerettek az ártereken megtelepedni.

Ősi halászati módok újjáélesztése
Fotó: Bokartisz

A nagyfokú együttműködésen, a rétek és vizek közös használatán, a jobbágyság jelentős önállóságán alapuló ártéri gazdálkodás szükségszerűen tűnt el az egyre mohóbb nemesség XVIII. századi "öntudatra ébredésével", a jobbágyság terheinek növelésével, a központosító abszolutista hatalom megerősödésével, az árutermelő gazdálkodás fellendülésével. S minden bizonnyal közrejátszott benne a vízgyűjtőkön fokozódó erdőírtás is, minek révén a folyók járása egyre kiszámíthatatlanabb és pusztítóbb lett.

A XIX. századi ármentesítő munkálatok elsősorban a (földesúri) szántóterületek növelését szolgálták, így a cél az akkori idők racionalitása szerint a víz minden áron való elvezetése lett. Mindez sikerült is, s kétségtelen eredménye a sok ármentesített termőföld lett. A XX. században további, egyre nagyobb költséggel létesített és fenntartott lecsapoló rendszerek a legmélyebben fekvő területeket is igyekeztek kiszárítani.

Napjainkban a kép kettős. Egyik oldalról a kiélezett versenyhelyzetben egyre inkább tapasztalható, hogy fenntarthatatlan és irracionális teher a gazdálkodók és a társadalom számára a természetes vizek elleni védekezés (majd aszály idején az öntözés). Másrészt sokak szerint még így is túl sok a haszontalan láp, mocsár, belvizes terület, s még több pénzt kell költeni a vizek elleni küzdelemre.

Tavak, erdők, mocsarak és erek hálózata a Rétközben (1860)